Mór

Tény, vonatozni már rég voltam (bár annak, hogy az ilyen témájú bejegyzések már vagy fél éve szünetelnek, nem a megíratlan utak, sokkal inkább az időhiány és a lustaságom az okai), de túra az eredeti felállásban (nagypapám + én) már tényleg nagyon régen volt utoljára. 

Úti célunk ezúttal szokatlanul közelire sikeredett, ám így is egy teljes napot kellett rááldoznunk, egyrészt falujáró kitérőnk, másrészt a város alibimenetrendes vonal menti fekvése miatt.

Az 5-öst kedvenc itthoni vonalaim közt tartom számon, ami legfőképp jó (Bézének egyenesen kiváló) pályaállapotának és az emellett meglévő vici-hangulatának köszönhető. Az általa érintett települések közül eddig még egyiken sem volt szerencsém tiszteletemet tenni, részben ezért, részben pedig a szomszédban termelő, az év végével kapuját végleg bezáró (potenciális urbex helyszín :) pusztavámi szénbánya végett esett a választás Mórra.

Reggel 7

Várakozó Desirok Esztergomban. Egyik sem Komárom felé indul.

Két percem van az indulásig, mire kiérek az állomásra Esztergomban, így gyorsan jegyet váltok, majd szaladok a peronokhoz. Az ajtón kilépve a féltető alatt ácsorgó pár tíz fős csoport láttán gyanakodni kezdek. 
A vonat sehol. 
Ekkor hív nagypapám, aki két állomással arrébb, Tokodon szállna fel, hogy a személyvonat, amivel a mienk szerelvénye érkezik most indult el Esztergom felé. 
Várunk. 
Várunk még. 
Eltelik tíz perc. 
Ekkor felsejlik a három fényszóró az állomás bejáratán, és kisvártatva begördül a Desiro. A második egységet lecsatolják, majd még egy rövid kis tízperces adminisztrációt követően cirka 20 perces késéssel indulunk el Komárom felé.

A négyes szép, mint mindig, a Duna felett eltekintve ködben a Felvidék. 
Füzitőig a késést ledolgozzuk, Komáromból pontosan indulunk el 'Fehérvár felé. (A jelenleg hatályos menetrendben még "közvetlen járatként" az Egom-Komárom vonat szerelvénye negyedórás komáromi várakozással a Komárom-Fehérvár személyre fordul. Bár nem túl nagy érvágás a két alibimenetrendes vicinális éltében, de menetrendváltástól ez a lehetőség, sőt, még a csatlakozás is elveszni látszik...)

Negyed órát tartózkodunk Komáromban.

Gurulunk lefelé az ötösön, ahogy már többször tapasztaltam, úgy most is megállunk néhány, hivatalosan több éve megszűnt megállóban (Csémpuszta, Tárkány-Csép, Ászár).
Utóbbi falunál egyáltalán nem értem a megszüntetés miértjét, mikor a megálló a falu kapujában fekszik, mellette potenciális átszállási lehetőségeket kínáló buszmegállóval, valamint a hivatalos megszüntetésig az utasforgalma is szabad szemmel észlelhető maradt (és az épület is nagyon takaros :).

Délelőtt 10 

Megszabadulva tőlünk, Mórról gyorsít 'Fehérvár felé a személy.

Mórra pontosan érkezünk. Az utascsere elhanyagolható (leszállók csak mi vagyunk), ami nem meglepő annak függvényében, hogy az állomás egy semmibe vezető utca közepén (vasútállomás bejárati út) fekszik, több száz méterre a központba vezető úttól, ahol a napi néhány helyi járat mindegyike megáll (a felvételi épülettel szembeni buszmegállót állapota alapján már rég nem használhatják).

Visszatekintés az állomásra.

A centrum felé irányulunk, cirka félórás kényelmes sétával érünk be. 
A Szent Kereszt templom zárva (hétköznap délelőtt mit vártunk?), a kapucinusoké pedig renoválás alatt. 

Nagypapám kimagasló kapcsolatteremtési képességei révén (a templom kapujában szóba elegyedett egy középkorú fickóval, akiről kiderült többek közt, hogy kapucinus szerzetes) utóbbiba bejutunk.

Belépve azonnal észrevesszük a kívülről a szomszédos rendház segítségével ügyesen álcázott, barokk templomoknál egészen példátlan asszimmetriát, minek létrejöttének egészen prózai oka a helyhiány volt. A 18. században folyamatosan betelepülő katolikus németek miatt növekvő felekezeti lélekszám miatt az eredeti templom kicsinek bizonyult.

Kapucinus temlom.

Az egy szál égő gyertyát mi gyújtottuk az felújítás alatt álló templomban.

Városvizit után a nagypapám harminc éves emlékei alapján a bormúzeum keresésére indulunk.

Érkeztünkkor az eredeti cél még nem volt nyitva, ám a mellette álló miklóscsabi pincéjében épp akkor menesztettek egy csoportot, így mi kapva az alkalmon szóba elegyedtünk a tulajjal. A beszélgetés vége pincemustra és zöld veltelini kóstolás lesz.

miklóscsabi poharai

Mire végeztünk, a Bormúzeum is kinyitott, így oda is benéztünk. A felszolgáló hölgy körbevezetett minket az igényesen felújított pincében, ahol a vendégek ötletes, hordóból készült páholyokban vedelhetik az ezerjót.

Már az ezerjó sem tart el minden kocsmát...

A Bormúzeum-beli gyűjtemény.

Ezután egy, a pincék felé menet sasszemmel kiszúrt elhagyatott gyártelepet célzunk meg, amire némi csámborgás után rá is lelünk. Remek urbex téma lenne, ha a paintballosok nem vették volna birtokukba, vagy legalábbis ezt nem jeleznék hatalmas, környezethez teljesen irreleváns kinézetű táblákkal. Ennek ellenére is találtam perspektívákat, és sikeresen ellődöztem Fortepan 200-amat az utolsó kockáig.

Ez a pékség sem a szombat miatt tart zárva...

No comment.

A porta.

(Persze gondolhattam volna, hogy 36 kocka nem fog kitartani az egy napos kirándulás teljes hosszában, ennek ellenére nem volt nálam másik...) 
Indulás az idefelé sikeresen észlelt Fujiba. 
Öt perccel csúszok le a délelőtti nyitva tartásról, az ebédszünet egy órás, addig a következő járatunk rég elmegy, esélytelen.
 Irány a sok kis üzletet tömörítő, Vértes Áruház névre keresztelt komplexum, mondanom sem kell, az épületben egy kocka film sincs. 
Utolsó mentsváram a szomszédos DM, ahol végre sikerül beruháznom egy tekercs sajátmárkás selejtkodakra egy ezresért. (Szóval innentől színesben folytatjuk az illusztrálást.)

Délután 1

Buszpályaudvar, Mór.

Buszozunk Pusztavámra. 
A két település között csak egy helyen állunk meg, a százlelkes, egyutcás tanyaközpontban, Árkipusztán. 
Néhámy kivételtől eltekintve jobbára szobakonyhás sorházakban tengetik napjaikat az itt élők.

Pusztavám. 
A központban szállunk. 
A falu főutcáján kifelé haladva egyre nő a leromlott állapotú házak száma, nehéz eldönteni, melyik elhagyatott.

Jellemző állapotok...

Temető.

Márkushegy felé haladva, a járda betonkockáinak göröngyeit mászva kibukkan a domb mögül a Nap Fotója, egy munkásjáratos Ik260 valamelyik magántársaság színeiben.
Lecövekelek, megemelem a nyakamban himbálódzó Nikont, várok az ideális pillanatra, a busz kigyorsít a megállóból, exponálok.

A busz közelít, fékez, majd mellénk érve megáll. 
A sofőr lerántja az ablakot, majd nyugodtnak távolról sem nevezhető hangnemben tudatosítja velem, hogy ha még egyszer lefotózom itt, akkor feljelent. 
Legnagyobb bánatára monológját félbe kényszerül hagyni a mögötte tántoríthatatlanul közeledő kamion miatt...

Az ominózus fénykép...

A bányánál már mérhetően magasabb a sofőrök barátságossági mutatója, a fotózást is engedik (más választásuk nem lévén, mivel ők kaput támasztva cigiznek). 

Munkásikarusok. Idősebbek a bányánál, és valószínűleg túl is élik azt.

Egyikükkel szót váltunk, kérdezzük, mi lesz december után. Semmi biztossal nem tud szolgálni, a vájárok jobb híján átképeztetnek, az egyéb munkakörökben dolgozók mennek (mennének) máshová, a munkásjáratokon alapuló buszosokkal meg majd lesz valami...

A diskurzus közben az út túloldalán egy furcsán üres benzinkút vonzza magára tekintetem. Elhagyatott. 

Nem tartotta el a bánya? 

Még ha a munkásbuszok és a nyergesvontatók nem is itt tankolnak, a parkoló tele áll a dolgozók autóival. 

A tranzitforgalom is jelentős, nem telik el perc úgy, hogy ne zúgna el egy kamion. 

De ezektől eltekintve is, egy háromezer lelkes községben nem tud megmaradni egy benzinkút?

Se Grósz, se társa.

Az utolsó csepp 98-as is már rég elpárolgott innen...

Hamar visszaindulunk Mórra. A busz ugyanaz, a sofőr is, mi, utasok is. Az útvonal eltér, a járat feltárja a falut, rendezett, kertvárosias környéken zötykölődünk. A vasútállomás hűlt helyét is látjuk.

Az épület sorsáról tudtam, a vágányok hiánya meglep. 

Végül ismét Árkipusztán kötünk ki, majd nem sokra rá már újból Móron találjuk magunkat.

Délután fél 3

Felszállunk a meglepő módon zsúfolt helyi járatra (az a napi pár járat legalább jó időben, és útvonalon közlekedik), teszünk egy ismerdmegavárost kört, majd a Velegi úton (valójában Zircig vezet) kifelé indulunk a városkából. 

A vasútállomásnál szállunk. Az délelőtti, városszéli bukolikus nyugalmat hiába keressük. 

Az ötösön mindig is nagy volt regionális teherforgalom, így a rakodón hétvége ellenére is zajlik az élet. Egy billents által ideürített fémhulladékot daruzzák az elsőn álló Eas kocsikba. 

Legalább ez még működik.

Rakodás.

Ettől elvonatkoztatva, utasforgalom tekintetében az indóház megszokott, délelőtti formáját hozza.

Rajtunk kívül egy felszállót jegyzek.

Dinamikus bejárás egy Desiro tolmácsolásában.

Kalauzunk kedves, nyugodt, ráérős. Igazi ideillő figura. A tatabányáig szóló jegyem elkészítésébe beletelik öt perc is.

Komáromig pontosak vagyunk, ellentétben a csatlakozásunkkal. A szombathelyi gyors késése negyedórás. Legalább jut idő egy kávéra a restiben várótermi automatából. 
Szemezünk a menetrend szerint a gyors után tíz perccel induló Flirtte, de végül nem szállunk fel rá.
Jól döntünk, a gyorsot hamarabb menesztik. 
A vonatot valamelyik matricás GYSEV Tau hozza; a megszokott egyes vonali zsúfoltságot a késés nem tántorította el, a halbikban alig találni szabad sitzplatzét. 

Délután fél 5

Késésünkből Tatabányáig egy minutumot sem engedünk veszni, de még így is van 10 percünk az esztergomi buszig. 
Betérek az újságoshoz, hideg, szénsavas víz még van, Népszabadság már nincs. 
Elvitték.