Esztergom elhagyatott épületei 2. - Szénrakodó instant

Ha nyugati irányban hagyjuk el Esztergomot, és a kocsiablakon jobb felé bámulunk ki, akkor a Duna ártere szántóföldek látványán túl, egy, az urbexorientált, vagy ezen adrenalinforrást és fotográfiai irányzatot kicsit is ismerő lények, fantáziáját egészen biztosan megjárató létesítményre lehetünk figyelmesek. Az enyémet kb. 1 éves korom izgatja folyamatosan, így mostanra megérleltem a gondolatot, hogy egy e témában íródó bejegyzéssel színesítsem blogom olvasnivalóit. 

Az építményt 1927-ben húzták fel, a Dorog-környéki bányákban kitermelt barnakőszén dunai szállításának elindítása céljából. A rakodót egy 5,7 km hosszú kötélpálya kötötte össze a Dorogon található szénosztályozóval, ezen mozgatták a szénporral teli csilléket, amelyek tartalmát itt öntötték uszályokba. A hajók úti célja általában a csepeli erőmű, vagy egyéb más fővárosi ipari létesítmények voltak. A rakodó folyamatosan működött, napi két műszakos beosztással, így tudták a napi 1000 tonnás áthaladási mennyiséget biztosítani. A létesítmény aranykora 1963-ig tartott, amikor is a Dorogi Szénbányák Á. V. megszüntette a vízi úton történő szállítást, így monstrumunk funkcióját vesztette. Az jelentősebb értéket képviselő eszközök leszerelése (pl. kötélpálya) és eltávolítása 1970-re fejeződött be, így a vasszörny azóta pusztul őrizetlenül. 

Elhagyását követően elsőként 1994-ben figyeltek fel rá, de más érdemi dolog ekkor sem történt amikor a képzőművészek által létrehozott, Lévay Jenő neve fémjelezte Váltótér Alapítvány tulajdonába került. Ők az épület felújításában, majd művésztelepként történő hasznosításában láttak perspektívát, ám csak az előbbihez szükséges összeg, becslések szerint, már akkor is 50-60 millió forintra rúgott. (Én inkább a jazzpubként történő reinkarnációt preferálnám, de be kell lássam, ez még az előbbi változatnál is utópisztikusabb...)

Ezen fotók idén januárban készültek 40 éve lejárt Orwo diára (UP15), egy Chinon CM-3-mal, egy 1.7/55mm-es kitobival, valamint egy Zeiss Sonar 3.5/135mm segédletével. 

Hősünk a város felől...

...és ellenkező irányból (Tát felől) kémlelve.

A Duna szemközti oldalán a még működő ipart csodálhatjuk
a párkányi papírgyár személyében.

Útibeszámoló, kis késéssel

Majd' egy éve, '14 májusában a mostanira kísértetiesen hasonlító helyzetben tengődtem, azaz szokásos vasútdózisom régóta elmaradozott. Az akkori útvonal szokatlanul rövidre, egyszerűre, és klisészerűre sikeredett: egy debreceni villámvárosnézős, tramspottingos körtúrát helyeztem kilátásba.
Állandó útitársaim rögvest jóváhagyták a tervet, mivel az utazási komfortzónájuk elhagyását épphogy csak megkísérelte (ugyanakkor az enyémet csak távolról méregette :).

Az odaútra egy reggeli záhonyi sebest választottam, egy klasszikus, műbőrös, fülkés, fékporszagú és dohányfüstös gyorskocsis szerelvényben reménykedve. Álmaim a nyugati metróaluljárójából a felszínre bukkanva foszlottak sokfelé, amikor is gyanakvó tekintetem a 13-ason csendben ébredező postaingán akadt meg; a jegypénztár felé lépkedve meg kellett bizonyosodjak balsejtelmem bekövetkeztéről: a kijelzőn már vonatunk betűi lebegtek.

Hasítunk valahol Cegléd és Szolnok között. 

Püspökladányban előttünk indult el a biharkeresztesi személy szemet gyönyörködtetően autentikus szerelvénye, de a kijáratig megelőztük (hiába, a klasszik Csörgő menetdinamikai adatai nem túl eget verőek).

A fűtőház utolsó óráit éli.

A biharkeresztesi személy előttünk...

...és immár mögöttünk.

Az indóházból kilépvén - az idő által szorítva - hamar a centrum felé irányoztuk lépteinket.

Debrecen, vasútállomás.

Cívisvárosi bóklászásunk, a rendelkezésünkre álló idő mennyisége miatt, meglehetősen kurtára sikeredett, de ez idő alatt is sikerült egy átfogó, ám lehet, hogy tökéletlen és/vagy kevés valóságtartalmú benyomáscsokrot gyűjtenem a helyről. Látottaim alapján a főutca-környék holtszezonja közepét éli, mind jelenév, mind pedig évtizedek aspektusából szemlélve.

Helyzetkép.

Romos keresztutcák, málladozó Aranybika Hotel, és soha ki nem nyitó Apolló-mozi mellett azért a főutca sínjeit friss beszerzésű villamosok koptatják, a reformátusok Szent Péterje pedig épp felújítás alatt áll. A kávéházak java alaphangon üzemel, némelyik ki sem nyit (előszezoni szombat délelőtt).

"Louvre"

A pályaudvarra visszacsámborogván következő járatunk, a füzesabonyi személy késése fogad; végül  - a jobbára piactúrázó, gördülőszatyros nénikből, és hétvégi "vonattalkiránduló" családokból álló utazóközönség kaotikus méltatlankodása közepette - tíz perces hátralékkal gördül be Fehérgyarmat felől. 

Ez a szerelvény is jóleső, régimódi egységességet mutat: az élen egy Bdt vezérlő, majd 3 Bhv, végül egy klasszik Csörgő. Persze, hogy az utolsó kocsit célozzuk meg, hogy minden gyorsításnál bizseregtethessük fülünket a Pielstick árnyékában.

A szalmakazlak szegélyezte alfödi táj végtelen nyugalmát a vas vason csikordulása szakítja félbe: birkacsorda a vonat előtt. Az utolsóként átkecmergő juhok előtt cirka két méterrel sikerül megállni. Először a puli, aztán a juhász is előtűnik a vezérlő takarásából, utóbbi halvérű arckifejezéssel vezér felé int, majd a nyáj után ballag.

Hortobágy állomás.

Hortobágy halastavak megállóhely.

Eme eseményt egy másiknak sem sikerült überelni aznap, sem azon a vonaton, sem hazautunk további szakaszain, vagy legalábbis egy év távlatából nem sikerül semmi lejegyzésre érdemest felidéznem, valamint a 108-as vonal infrastrukturális és szociális állapotának bennem keltett benyomásairól sem szeretnék valami olvasóriasztó-mindenki által megirtható pár sort még szövegelni, így a beszámoló megszokottan cirkalmas és terjedelmes lezárása helyett álljon itt még két unásig ismételt fővonali állomás átlagos szombat délutánja:

Füzesabony.
Innen mehettünk volna közvetlenül is a keletibe, de jó hobbyvonatos lévén
inkábba classic Bhv-s vámosgyörki személy kontra egri hibrid IC
(reméltem, hogy gyorsvonati szerelvény lesz) kombináció mellett döntöttem.

Vámosgyörki tumultus.