Esztergom elhagyatott épületei 2. - Szénrakodó instant

Ha nyugati irányban hagyjuk el Esztergomot, és a kocsiablakon jobb felé bámulunk ki, akkor a Duna ártere szántóföldek látványán túl, egy, az urbexorientált, vagy ezen adrenalinforrást és fotográfiai irányzatot kicsit is ismerő lények, fantáziáját egészen biztosan megjárató létesítményre lehetünk figyelmesek. Az enyémet kb. 1 éves korom izgatja folyamatosan, így mostanra megérleltem a gondolatot, hogy egy e témában íródó bejegyzéssel színesítsem blogom olvasnivalóit. 

Az építményt 1927-ben húzták fel, a Dorog-környéki bányákban kitermelt barnakőszén dunai szállításának elindítása céljából. A rakodót egy 5,7 km hosszú kötélpálya kötötte össze a Dorogon található szénosztályozóval, ezen mozgatták a szénporral teli csilléket, amelyek tartalmát itt öntötték uszályokba. A hajók úti célja általában a csepeli erőmű, vagy egyéb más fővárosi ipari létesítmények voltak. A rakodó folyamatosan működött, napi két műszakos beosztással, így tudták a napi 1000 tonnás áthaladási mennyiséget biztosítani. A létesítmény aranykora 1963-ig tartott, amikor is a Dorogi Szénbányák Á. V. megszüntette a vízi úton történő szállítást, így monstrumunk funkcióját vesztette. Az jelentősebb értéket képviselő eszközök leszerelése (pl. kötélpálya) és eltávolítása 1970-re fejeződött be, így a vasszörny azóta pusztul őrizetlenül. 

Elhagyását követően elsőként 1994-ben figyeltek fel rá, de más érdemi dolog ekkor sem történt amikor a képzőművészek által létrehozott, Lévay Jenő neve fémjelezte Váltótér Alapítvány tulajdonába került. Ők az épület felújításában, majd művésztelepként történő hasznosításában láttak perspektívát, ám csak az előbbihez szükséges összeg, becslések szerint, már akkor is 50-60 millió forintra rúgott. (Én inkább a jazzpubként történő reinkarnációt preferálnám, de be kell lássam, ez még az előbbi változatnál is utópisztikusabb...)

Ezen fotók idén januárban készültek 40 éve lejárt Orwo diára (UP15), egy Chinon CM-3-mal, egy 1.7/55mm-es kitobival, valamint egy Zeiss Sonar 3.5/135mm segédletével. 

Hősünk a város felől...

...és ellenkező irányból (Tát felől) kémlelve.

A Duna szemközti oldalán a még működő ipart csodálhatjuk
a párkányi papírgyár személyében.

Útibeszámoló, kis késéssel

Majd' egy éve, '14 májusában a mostanira kísértetiesen hasonlító helyzetben tengődtem, azaz szokásos vasútdózisom régóta elmaradozott. Az akkori útvonal szokatlanul rövidre, egyszerűre, és klisészerűre sikeredett: egy debreceni villámvárosnézős, tramspottingos körtúrát helyeztem kilátásba.
Állandó útitársaim rögvest jóváhagyták a tervet, mivel az utazási komfortzónájuk elhagyását épphogy csak megkísérelte (ugyanakkor az enyémet csak távolról méregette :).

Az odaútra egy reggeli záhonyi sebest választottam, egy klasszikus, műbőrös, fülkés, fékporszagú és dohányfüstös gyorskocsis szerelvényben reménykedve. Álmaim a nyugati metróaluljárójából a felszínre bukkanva foszlottak sokfelé, amikor is gyanakvó tekintetem a 13-ason csendben ébredező postaingán akadt meg; a jegypénztár felé lépkedve meg kellett bizonyosodjak balsejtelmem bekövetkeztéről: a kijelzőn már vonatunk betűi lebegtek.

Hasítunk valahol Cegléd és Szolnok között. 

Püspökladányban előttünk indult el a biharkeresztesi személy szemet gyönyörködtetően autentikus szerelvénye, de a kijáratig megelőztük (hiába, a klasszik Csörgő menetdinamikai adatai nem túl eget verőek).

A fűtőház utolsó óráit éli.

A biharkeresztesi személy előttünk...

...és immár mögöttünk.

Az indóházból kilépvén - az idő által szorítva - hamar a centrum felé irányoztuk lépteinket.

Debrecen, vasútállomás.

Cívisvárosi bóklászásunk, a rendelkezésünkre álló idő mennyisége miatt, meglehetősen kurtára sikeredett, de ez idő alatt is sikerült egy átfogó, ám lehet, hogy tökéletlen és/vagy kevés valóságtartalmú benyomáscsokrot gyűjtenem a helyről. Látottaim alapján a főutca-környék holtszezonja közepét éli, mind jelenév, mind pedig évtizedek aspektusából szemlélve.

Helyzetkép.

Romos keresztutcák, málladozó Aranybika Hotel, és soha ki nem nyitó Apolló-mozi mellett azért a főutca sínjeit friss beszerzésű villamosok koptatják, a reformátusok Szent Péterje pedig épp felújítás alatt áll. A kávéházak java alaphangon üzemel, némelyik ki sem nyit (előszezoni szombat délelőtt).

"Louvre"

A pályaudvarra visszacsámborogván következő járatunk, a füzesabonyi személy késése fogad; végül  - a jobbára piactúrázó, gördülőszatyros nénikből, és hétvégi "vonattalkiránduló" családokból álló utazóközönség kaotikus méltatlankodása közepette - tíz perces hátralékkal gördül be Fehérgyarmat felől. 

Ez a szerelvény is jóleső, régimódi egységességet mutat: az élen egy Bdt vezérlő, majd 3 Bhv, végül egy klasszik Csörgő. Persze, hogy az utolsó kocsit célozzuk meg, hogy minden gyorsításnál bizseregtethessük fülünket a Pielstick árnyékában.

A szalmakazlak szegélyezte alfödi táj végtelen nyugalmát a vas vason csikordulása szakítja félbe: birkacsorda a vonat előtt. Az utolsóként átkecmergő juhok előtt cirka két méterrel sikerül megállni. Először a puli, aztán a juhász is előtűnik a vezérlő takarásából, utóbbi halvérű arckifejezéssel vezér felé int, majd a nyáj után ballag.

Hortobágy állomás.

Hortobágy halastavak megállóhely.

Eme eseményt egy másiknak sem sikerült überelni aznap, sem azon a vonaton, sem hazautunk további szakaszain, vagy legalábbis egy év távlatából nem sikerül semmi lejegyzésre érdemest felidéznem, valamint a 108-as vonal infrastrukturális és szociális állapotának bennem keltett benyomásairól sem szeretnék valami olvasóriasztó-mindenki által megirtható pár sort még szövegelni, így a beszámoló megszokottan cirkalmas és terjedelmes lezárása helyett álljon itt még két unásig ismételt fővonali állomás átlagos szombat délutánja:

Füzesabony.
Innen mehettünk volna közvetlenül is a keletibe, de jó hobbyvonatos lévén
inkábba classic Bhv-s vámosgyörki személy kontra egri hibrid IC
(reméltem, hogy gyorsvonati szerelvény lesz) kombináció mellett döntöttem.

Vámosgyörki tumultus.

Mór

Tény, vonatozni már rég voltam (bár annak, hogy az ilyen témájú bejegyzések már vagy fél éve szünetelnek, nem a megíratlan utak, sokkal inkább az időhiány és a lustaságom az okai), de túra az eredeti felállásban (nagypapám + én) már tényleg nagyon régen volt utoljára. 

Úti célunk ezúttal szokatlanul közelire sikeredett, ám így is egy teljes napot kellett rááldoznunk, egyrészt falujáró kitérőnk, másrészt a város alibimenetrendes vonal menti fekvése miatt.

Az 5-öst kedvenc itthoni vonalaim közt tartom számon, ami legfőképp jó (Bézének egyenesen kiváló) pályaállapotának és az emellett meglévő vici-hangulatának köszönhető. Az általa érintett települések közül eddig még egyiken sem volt szerencsém tiszteletemet tenni, részben ezért, részben pedig a szomszédban termelő, az év végével kapuját végleg bezáró (potenciális urbex helyszín :) pusztavámi szénbánya végett esett a választás Mórra.

Reggel 7

Várakozó Desirok Esztergomban. Egyik sem Komárom felé indul.

Két percem van az indulásig, mire kiérek az állomásra Esztergomban, így gyorsan jegyet váltok, majd szaladok a peronokhoz. Az ajtón kilépve a féltető alatt ácsorgó pár tíz fős csoport láttán gyanakodni kezdek. 
A vonat sehol. 
Ekkor hív nagypapám, aki két állomással arrébb, Tokodon szállna fel, hogy a személyvonat, amivel a mienk szerelvénye érkezik most indult el Esztergom felé. 
Várunk. 
Várunk még. 
Eltelik tíz perc. 
Ekkor felsejlik a három fényszóró az állomás bejáratán, és kisvártatva begördül a Desiro. A második egységet lecsatolják, majd még egy rövid kis tízperces adminisztrációt követően cirka 20 perces késéssel indulunk el Komárom felé.

A négyes szép, mint mindig, a Duna felett eltekintve ködben a Felvidék. 
Füzitőig a késést ledolgozzuk, Komáromból pontosan indulunk el 'Fehérvár felé. (A jelenleg hatályos menetrendben még "közvetlen járatként" az Egom-Komárom vonat szerelvénye negyedórás komáromi várakozással a Komárom-Fehérvár személyre fordul. Bár nem túl nagy érvágás a két alibimenetrendes vicinális éltében, de menetrendváltástól ez a lehetőség, sőt, még a csatlakozás is elveszni látszik...)

Negyed órát tartózkodunk Komáromban.

Gurulunk lefelé az ötösön, ahogy már többször tapasztaltam, úgy most is megállunk néhány, hivatalosan több éve megszűnt megállóban (Csémpuszta, Tárkány-Csép, Ászár).
Utóbbi falunál egyáltalán nem értem a megszüntetés miértjét, mikor a megálló a falu kapujában fekszik, mellette potenciális átszállási lehetőségeket kínáló buszmegállóval, valamint a hivatalos megszüntetésig az utasforgalma is szabad szemmel észlelhető maradt (és az épület is nagyon takaros :).

Délelőtt 10 

Megszabadulva tőlünk, Mórról gyorsít 'Fehérvár felé a személy.

Mórra pontosan érkezünk. Az utascsere elhanyagolható (leszállók csak mi vagyunk), ami nem meglepő annak függvényében, hogy az állomás egy semmibe vezető utca közepén (vasútállomás bejárati út) fekszik, több száz méterre a központba vezető úttól, ahol a napi néhány helyi járat mindegyike megáll (a felvételi épülettel szembeni buszmegállót állapota alapján már rég nem használhatják).

Visszatekintés az állomásra.

A centrum felé irányulunk, cirka félórás kényelmes sétával érünk be. 
A Szent Kereszt templom zárva (hétköznap délelőtt mit vártunk?), a kapucinusoké pedig renoválás alatt. 

Nagypapám kimagasló kapcsolatteremtési képességei révén (a templom kapujában szóba elegyedett egy középkorú fickóval, akiről kiderült többek közt, hogy kapucinus szerzetes) utóbbiba bejutunk.

Belépve azonnal észrevesszük a kívülről a szomszédos rendház segítségével ügyesen álcázott, barokk templomoknál egészen példátlan asszimmetriát, minek létrejöttének egészen prózai oka a helyhiány volt. A 18. században folyamatosan betelepülő katolikus németek miatt növekvő felekezeti lélekszám miatt az eredeti templom kicsinek bizonyult.

Kapucinus temlom.

Az egy szál égő gyertyát mi gyújtottuk az felújítás alatt álló templomban.

Városvizit után a nagypapám harminc éves emlékei alapján a bormúzeum keresésére indulunk.

Érkeztünkkor az eredeti cél még nem volt nyitva, ám a mellette álló miklóscsabi pincéjében épp akkor menesztettek egy csoportot, így mi kapva az alkalmon szóba elegyedtünk a tulajjal. A beszélgetés vége pincemustra és zöld veltelini kóstolás lesz.

miklóscsabi poharai

Mire végeztünk, a Bormúzeum is kinyitott, így oda is benéztünk. A felszolgáló hölgy körbevezetett minket az igényesen felújított pincében, ahol a vendégek ötletes, hordóból készült páholyokban vedelhetik az ezerjót.

Már az ezerjó sem tart el minden kocsmát...

A Bormúzeum-beli gyűjtemény.

Ezután egy, a pincék felé menet sasszemmel kiszúrt elhagyatott gyártelepet célzunk meg, amire némi csámborgás után rá is lelünk. Remek urbex téma lenne, ha a paintballosok nem vették volna birtokukba, vagy legalábbis ezt nem jeleznék hatalmas, környezethez teljesen irreleváns kinézetű táblákkal. Ennek ellenére is találtam perspektívákat, és sikeresen ellődöztem Fortepan 200-amat az utolsó kockáig.

Ez a pékség sem a szombat miatt tart zárva...

No comment.

A porta.

(Persze gondolhattam volna, hogy 36 kocka nem fog kitartani az egy napos kirándulás teljes hosszában, ennek ellenére nem volt nálam másik...) 
Indulás az idefelé sikeresen észlelt Fujiba. 
Öt perccel csúszok le a délelőtti nyitva tartásról, az ebédszünet egy órás, addig a következő járatunk rég elmegy, esélytelen.
 Irány a sok kis üzletet tömörítő, Vértes Áruház névre keresztelt komplexum, mondanom sem kell, az épületben egy kocka film sincs. 
Utolsó mentsváram a szomszédos DM, ahol végre sikerül beruháznom egy tekercs sajátmárkás selejtkodakra egy ezresért. (Szóval innentől színesben folytatjuk az illusztrálást.)

Délután 1

Buszpályaudvar, Mór.

Buszozunk Pusztavámra. 
A két település között csak egy helyen állunk meg, a százlelkes, egyutcás tanyaközpontban, Árkipusztán. 
Néhámy kivételtől eltekintve jobbára szobakonyhás sorházakban tengetik napjaikat az itt élők.

Pusztavám. 
A központban szállunk. 
A falu főutcáján kifelé haladva egyre nő a leromlott állapotú házak száma, nehéz eldönteni, melyik elhagyatott.

Jellemző állapotok...

Temető.

Márkushegy felé haladva, a járda betonkockáinak göröngyeit mászva kibukkan a domb mögül a Nap Fotója, egy munkásjáratos Ik260 valamelyik magántársaság színeiben.
Lecövekelek, megemelem a nyakamban himbálódzó Nikont, várok az ideális pillanatra, a busz kigyorsít a megállóból, exponálok.

A busz közelít, fékez, majd mellénk érve megáll. 
A sofőr lerántja az ablakot, majd nyugodtnak távolról sem nevezhető hangnemben tudatosítja velem, hogy ha még egyszer lefotózom itt, akkor feljelent. 
Legnagyobb bánatára monológját félbe kényszerül hagyni a mögötte tántoríthatatlanul közeledő kamion miatt...

Az ominózus fénykép...

A bányánál már mérhetően magasabb a sofőrök barátságossági mutatója, a fotózást is engedik (más választásuk nem lévén, mivel ők kaput támasztva cigiznek). 

Munkásikarusok. Idősebbek a bányánál, és valószínűleg túl is élik azt.

Egyikükkel szót váltunk, kérdezzük, mi lesz december után. Semmi biztossal nem tud szolgálni, a vájárok jobb híján átképeztetnek, az egyéb munkakörökben dolgozók mennek (mennének) máshová, a munkásjáratokon alapuló buszosokkal meg majd lesz valami...

A diskurzus közben az út túloldalán egy furcsán üres benzinkút vonzza magára tekintetem. Elhagyatott. 

Nem tartotta el a bánya? 

Még ha a munkásbuszok és a nyergesvontatók nem is itt tankolnak, a parkoló tele áll a dolgozók autóival. 

A tranzitforgalom is jelentős, nem telik el perc úgy, hogy ne zúgna el egy kamion. 

De ezektől eltekintve is, egy háromezer lelkes községben nem tud megmaradni egy benzinkút?

Se Grósz, se társa.

Az utolsó csepp 98-as is már rég elpárolgott innen...

Hamar visszaindulunk Mórra. A busz ugyanaz, a sofőr is, mi, utasok is. Az útvonal eltér, a járat feltárja a falut, rendezett, kertvárosias környéken zötykölődünk. A vasútállomás hűlt helyét is látjuk.

Az épület sorsáról tudtam, a vágányok hiánya meglep. 

Végül ismét Árkipusztán kötünk ki, majd nem sokra rá már újból Móron találjuk magunkat.

Délután fél 3

Felszállunk a meglepő módon zsúfolt helyi járatra (az a napi pár járat legalább jó időben, és útvonalon közlekedik), teszünk egy ismerdmegavárost kört, majd a Velegi úton (valójában Zircig vezet) kifelé indulunk a városkából. 

A vasútállomásnál szállunk. Az délelőtti, városszéli bukolikus nyugalmat hiába keressük. 

Az ötösön mindig is nagy volt regionális teherforgalom, így a rakodón hétvége ellenére is zajlik az élet. Egy billents által ideürített fémhulladékot daruzzák az elsőn álló Eas kocsikba. 

Legalább ez még működik.

Rakodás.

Ettől elvonatkoztatva, utasforgalom tekintetében az indóház megszokott, délelőtti formáját hozza.

Rajtunk kívül egy felszállót jegyzek.

Dinamikus bejárás egy Desiro tolmácsolásában.

Kalauzunk kedves, nyugodt, ráérős. Igazi ideillő figura. A tatabányáig szóló jegyem elkészítésébe beletelik öt perc is.

Komáromig pontosak vagyunk, ellentétben a csatlakozásunkkal. A szombathelyi gyors késése negyedórás. Legalább jut idő egy kávéra a restiben várótermi automatából. 
Szemezünk a menetrend szerint a gyors után tíz perccel induló Flirtte, de végül nem szállunk fel rá.
Jól döntünk, a gyorsot hamarabb menesztik. 
A vonatot valamelyik matricás GYSEV Tau hozza; a megszokott egyes vonali zsúfoltságot a késés nem tántorította el, a halbikban alig találni szabad sitzplatzét. 

Délután fél 5

Késésünkből Tatabányáig egy minutumot sem engedünk veszni, de még így is van 10 percünk az esztergomi buszig. 
Betérek az újságoshoz, hideg, szénsavas víz még van, Népszabadság már nincs. 
Elvitték.

Weekly classic 2.

A hét első három hosszú napjában gyönyörűen elterveztem, hogy mi mindent fogok alkotni a végeláthatatlan őszi vakáció alatt (annak okán, hogy az utolsó post még az előző suliszünet idején született, egy valódi bejegyzés is szerepelt elgondolásaim közt; erre még számítani lehet a jövő héten, valahogy kedd és szombat között).

Természetesen a tervek közül az egyszerűekkel, és régóta halasztottakkal az első napokban végeztem, a többi pedig kapott egy újabb határidőt... Így napjaimat (azokat, amikor nincs halaszthatatlan programom pl.: vonatozás, bolhapiarc stb.) tengetvén, YouTube-os barangolásaim közepette akadtam rá egy nagyszerű osztrák zongoraművészre, Friedrich Guldára.

Választott felvételem abból a korszakból származik (1964), amikor az alkotó érdeklődésének kettős centruma már nem volt kétséges, de polgárpukkasztó megjelenése még nem alakult ki, valamimt még nem szeparálódott az ortodox értelemben vett klasszikus zongoraművészektől. 

Weekly Classic 1.

Videó,  és zeneajánlókat más blogokon olvasni a számomra kifejezetten irritáló, az ilyesfélék írása (már ha a kontrolcékontrolvét ekként fogjuk fel) pedig már alaposan felidegesít. Többek közt ezért is fogom ezentúl hetente (kamu, igazából akkor mikor eszembe jut, hogy régen lett valódi bejegyzés közzétéve, és nincs valami elfekvő piszkozat, amiből össze lehet tákolni valami vállalhatót) úgy istenigazából próbára tenni idegeim amplitúdóját, és idepiszkítani egy olvashatatlan, mindenféle saját szellemi produktum hiányától szenvedő, a tárhelyet legfeljebb néhány bittel megrövidítő posztféleséget. Kritika nem lesz, egyrészt azért, mert nyilvánvalóan nem érthetek az összes, e rovatban majdan előkerülő muzsikához (mert hogy itt bizony más nem lesz, ahogyan ez az éjféli ötletmentesség-gazdag fázisom kellős közepén született, jellememmel szöges ellentétben állva meglehetősen anglománra sikeredett, ám sokatmondó címből már nyilvánvalóvá vált), másrészt meg valaki nyilván megírta már az adott interpretációval kapcsolatos gondolatom, minden bizonnyal megingathatatlan tényeken alapuló cáfolatát, így én krónikus konfliktuskerülőként nem szeretném ha az ártatlan bejegyzéspótlóm valami véletlen idetévelyedő művelt zenekritikus-olvasó folytán heves ellenvetésekbe ütközne.

Szóval következzék egy kamarafelvétel Glenn Gould-dal  1975-ből, amint Leonard Rose-zal játsszák Beethoven Á-dúr cselló-zongora szonátáját. Előbbi művészünk szerintem játékáért nem csak Grammy-díjat érdemelne, hanem forgolódós-tátogós alakításáért jó esélyei lennének az Oscarra is, mint legjobb férfi mellékszereplő. :)

Margóra: A közösen vezetett blog, a világ legellentmondásosabb weblapja. Legalábbis esetemben. Internetes régmúltamban (azaz legalább már öt éve) többel is volt dolgom, unokatestvéremmel közös szenvedélyeink okán (chili, cigisdoboz és bélyeggyűjtés, postcrossing; ezekről majd valamikor még bővebben). Először a Habanero-blogot indítottuk útjára, aminek az alapötlete még egészen olvasó orientált volt (chili palántáink cseperedését mutattuk volna be, heti rendszerességű posztokban), ehelyett az oldal el lett árasztva az egymással, egészen a site általam történő törléséig makacs kitartással harcoló Chopin (én), és Eminem (unokatesóm) zenéit maguk mögött rejtő linkekkel... 

Védül egy, az íráshoz egyáltalán nem kapcsolódó túlszentimentalizált zongorás makro, a Flickr-ről, csak hogy a Facebook megosztásban legyen valami kép is...

Irány Surány!

Vonatozás light

Mivel legutóbbi vonatozásom (Debrecen, bejegyzés majd később:) óta már cirka két hónap is eltelt, ezért úgy gondoltam, ideje valamit produkálni e téren, így megejtettünk egy régóta tervezgetett felvidéki túrát, a majdnem szokásos összeállításban, azaz unokatestvérem, (másik)nagypapám, és én.

Az első nehézségek a jegytípusok körül adódtak. A ZSR weblapján semmiféle információt nem találtam a különböző kedvezményekről, így tovább kutatva ráleltem a sokkal könnyebben használható kezelőfelületű, nyomokban angol nyelvű információkat is tartalmazó slovakrail.sk-ra, ahol a hattól tizenöt éves korig érvényes gyerekkedvezmény (Diety-15) megismerése mellett, a menetrendet is egyszerűbben tudtam böngészni. A kiinduló állomásunk természetesen az Esztergommal szemközti Párkány volt, eredeti úti célunk pedig Léva, de mivel a 152-esen reggel 7 és délután 1 között nincs a menetrendben páratlan vonat (ismerős itthonról?), ezért Érsekújvár és Nagysurány érintésével juttattuk be magunkat a célba. 

Vonatunk, a reggel nyolcas 'újvári személy, a 130-ason már megszokott vonóerővel, egy MÁV-os Szilivel, indult útnak. A gördülőállomány további része szlovák, termes személyvonati kocsik voltak, igényesen felújítva, légkondival is felszerelve, ám kissé kényelmetlen ülésekkel (modern Startos motorvonatok szindrómája). Nové Zámky. Hatalmas, ám kihasználatlanság jeleit nem mutató, múlt rendszerből itt maradt állomásépület, perfekt módon modernizálva. Három pénztár működik, az egyikben a bent ülő középkorú nő szerencsére még magyarul is tud, így gond nélkül vásároljuk meg a 'Surányig szóló jegyet. Betérünk a restibe is egy italra, a Becherovká-tól kezdve, a Ballentines-ig rengeteg rövidet mérnek a pultban. Az egyik kiszolgáló csajjal szóba elegyedünk, mikor eláruljuk neki, hogy Nagysurányba megyünk, azonnal a vadast (termált) ajánlja, ahová aztán természetesen nincs időnk betérni, no meg nem is azért megyünk. A pályaudvar előtti placcra kitekintve esztergomi szemmel nézve szokatlan, sokemeletes panelerdő tárul szemünk elé, pedig a település alig pár ezer lakossal számlál többet szülővárosomnál.

Nové Zámky.

Resti.

Kilenc húszkor indul Prievidzába a 812-es motorvonat, de öt perc késést már rögtön indulás előtt magunkra szedünk, mert bevárjuk, a Budapestről Varsóba tartó EC-t (átszálló egy szál se). Indulás előtt a "vonatát őrző", azaz a szerencsétlen dízel oldalának támaszkodó kövér, ötvenes kalauznőnket kérdem magyarul is, angolul is, hogy ez megy-e Surány felé, de ő elbizonytalanításom érekében bólintás helyett gőgös, hadaró szlováksággal, hosszú monológba kezd, arcán a "ha utazni akarsz tanulj meg szlovákul" elégedettséggel; alig haladunk ki 'Újvárról, mondanom sem kell, ő jön ellenőrizni, elkéri az összes nálunk lévő életkor igazoló okmányt, majd heves mutogatással, rajzolással és írogatással tudtomra adja, hogy rossz jegyet vettem, mert már elmúltam tizenöt. (Link értelmezése hangulat szerint.)

A jegyeinket magához veszi, majd Surányig nem látjuk.

Szerencsére mindössze 20 percet töltünk vele egy légtérben, mert Surány a második állomás felfelé a 140-esen. 

Közepes méretű állomás, forgalmához képest feltűnően kicsi indóházzal (a nyugat-keleti forgalom gerincének tekinthető Pozsony-Kassa gyorsok mind megállnak itt, valamint teherforgalom is fellelhető). Az épületben egy pénztár, a szakállas néni nyelvtudásának egyetlen produktuma szinte magától értetődően az anyanyelve, így gondokba ütközik a jegyváltás, azonban a nálam levő Liszt - Tell Vilmos kápolnája kotta (véletlenül kétszer nyomtattam ki) részlegesem, de segít a szituáción: hátuljára firkantom, hogy két egészet és egy felest kérnénk, ehelyett kapunk három különböző jegyet (Mini-15 kuzinomnak, Mini15+ nekem, Mini18+ nagyapámnak!). [Ha valaki járatosabb a ZSR belföldi menetjegyeinek világában, akkor velem is megoszthatná, mi a jelentésük előbbi feliratoknak. :D]

Mellesleg kisbolt is működik itt, ahol hatvan centért egy szelet Delit veszünk, majd a perfekt magyar eladó készségesen segít nekünk, és tolmácsolja egy, a váróban kiragasztott plakátról megtudott (a Slovakrail egy szóval sem említette) vágányzárról szóló kérdésünket a jegypénztáros hölgy felé. Nemleges választ kapunk, a "Vonatkozik-e a Lévára menő utasra, a buszozós vágányzár?" kérdésre.

Laminátkás favonat indul Érsekújvár/Pozsony irányába Surányból.

Az utascsere végeztével vonatunk rögvest indul, Prievidza felé.

A csatlakozásig több mint másfél óránk van, így az égető napsütésben elandalgunk a centrumig, megnézzük a barokk templomot, és a zsinagógát, amiről több forrás is azt írta, nemrégiben felújították. Ez nyilván csak a belsőépítészetét tekintve történt meg (zárva volt). Visszafelé útba ejtjük a helyi piacot, ami csupán pár standból áll, de tiszta, rendezett, és elvétve magyar szót is hallhatunk. Nekem, chihirajongónak mindenképp érdekesség, hogy a palántaárus portékái közt, már termésétől is zöldellő Habanero csemetét is találunk, 2,60-ért (az esztergomi piacon nagyobb ára van). 

A városba vezető út egy elhagyatott temető mellett visz el.

Surány tízezer lakója ellenére, igen falusias jellegű.
Baromfiudvar szinte minden második portán van. 

Habanero-bokor :)

Cukorgyár...

Visszaúton az állomás felé két kóbor eb is mellénk szegődött.

A városi tűzoltóság rohamkocsija XD

A Gemerant CD-s Plehács repíti Pozsonyig.

A zólyomi gyors néhány perc késéssel fut be, megvárakoztatva a szembe közlekedő pozsonyi Gemerant. Mindkét vonatot cseh bérlemény, a hiperretró, ötvenes évek kitűnő formatervezésével dicsekvő küllemű 242-es húzza, a mögéjük tett kocsisor, pedig a szegedi hibridvonatra emlékeztet (elől a klíma, hátul a menetszél által hűtött vagonok), ama jelentős differenciával, hogy itt minden kocsi egy, mindenféle pótjegyet nélkülöző tarifával vehető igénybe. Kellemes ötvenes tempóval döcögünk a szlovák alföldön, a légkondis, hatos fülkében, egy idős pár társaságát élvezve, majd kalauzunk benyit a kupéba, és pergő szlováksággal előadja pár szekundumos monológját, amiből nekünk egyetlen szó, az autóbusz jut el tudatunkig. Ekkor fény derül az öreg hölgy magyar tudására, és szembesít minket a ténnyel, hogy bizony a következő állomáson leszállás, átnyergelünk buszra. Besa állomásán már vár minket három, az Arriva társaság színeiben pompázó autóbusz, majd a felzsúfolódást követően már suhanunk is Lok, a vágányzár másik végpontja felé. Ott visszaszállunk egy gyorsra, ami aztán megállás nélkül repít minket Léváig, ahová bő tíz perces késéssel futunk be.

Besa.

Laminátos ellenvonat.

Vonatpótló.

A két végponti állomás rekord gyanús utasforgalmat bonyolít :D

Az egykori Mohi falu helyén működő, a porig rombolt
község nevét megöröklő atomerőművet is megtekinthetjük  a 150-esen száguldó vonatból.

Hangulat...

Aviákban bővelkedő vidék XD

Dőlünk az ívben Léva előtt.

Jegyet váltunk Párkányig, a pénztáros nő segítőkész, előkerít egy magyarul is beszélő dolgozót. Az állomással szemközt a túlméretezett buszpályaudvaron néhány helyközi kocsi lézeng, utasok is csak elvétve láthatók, ennek ellenére büfé és trafik is működik itt. A létesítmény, hasonlóan Nové Zámmy indóházához, a múlt rendszer mementója, ám előbbivel ellentétben felújítást még nem látott, pedig a rekonstrukció nem igényelne túl sok anyagi ráfordítást, mivel a kóceráj mindössze az esőbeállókból ("perontetők"), és egy parányi felvételi épületből áll. Végigkorzózunk a belvárosig bevivő Ludovita Sturán, ami egy keresztutcája (Mlynska) után sétálóutcává transzformálódik. Sétánk során parkkal, tízszintes panellel, birkasajt árussal vegyítve találkozunk. A várrom megtekintéséhez tárcát nyitni nem kell, felmászva rá páratlan panoráma nyílik a belvárosi panelek rengetegére. Utolsó szendvicseinket a Szent Mihály, és az evangélikus templomok égbetörő építményei közt fogyasztjuk el, feltűnően sok és széles életkori skálájú hajléktalanok közvetett társaságában.

Különféle fajokhoz tartozó panelek...

Piac...

A Garamba ömlő Perec folyó hemzseg a kisebb halaktól. 

Vár...

Idilli környezet :)

Várszínház.

A 10-es helyi halad a Mlynskán.

Retro autó No.3: a panelek tövében egy 128-as Fiat (Zasti eredeti) lapul.

Visszatérve a vonathoz, iszunk egyet az igencsak eredeti nevet magáénak tudható "Peron büfé"-ben (szlovák tudásunk újabb szóval gazdagodik, ráadásul a vasúti szakzsargonból:), ahol a választék a közelébe sem szagol az 'újvári kellemes tapasztalatnak, ellenben itt megengedett a dohányzás beltérben is (egy fiatal fickó barna söre mellett szürke Westet füstöl).

Míg a Bézénket várjuk mozgalmas, ám magyar kelet-nyugati tranzitvonalhoz (magyar 80, 100) nem mérhető forgalmat figyelhetünk meg.

Az egyetlen teher, amit a kb. egy órás bámészkodás alatt láthattunk Léván.

Peron büfé part1

part2

Egy pozsonyi gyors.

Tót igáslovak egymás közt. 

Végül befut a négy kocsis tót Bézé Sturovoból, mi pedig helyet foglalunk a harmadikban. Néhány perc múlva érkezik a jv, és utasít, hogy előrébbi vagonban keressünk helyet (mivel az illető csak szlovákul beszélt, a kiűzetés okát nem tudjuk meg). Felszállunk az első motorba, ahol egész út alatt kb. öten utaznak rajtunk kívül. Csatán bevárjuk az ipolysági személyt, majd találkozunk az ellenvonattal, aminek a késését mi is megkapjuk, így kb. 10 perc plusszal futunk be végcélunkba. 

(Kéménd és Párkány között a vonatablakból gyönyörű a kilátás a bazilikára és a Szamárhegyre :)

x